Kék Rózsa

Beleolvasó

6. rész 

Az anyja Nissanja ott parkolt a nyitott garázsban. Sára  a ház előtt tette le a kocsit. Futólag a tükörbe nézett. A szeme alatt piros, duzzadt karikák árulkodtak. Az anyja észre fogja venni. Tudni fogja. Abból is, hogy ilyen korán visszajött.

A kaput zárva találta. Esetlenül előkereste a táskája mélyéről a kulcsait. Vissza-visszacsúszott, mire sikerült elkapnia. Vett egy hatalmas lélegzetet, mielőtt csendesen belépett a konyhába. Üresen állt. A zene sem szólt, úgy, mint általában. Sára szokatlannak érezte a csendet.

– Anya, itthon vagy?

Biztosan átment a szomszédba. Talán jobb is így. Addig összeszedi magát, egy lazító fürdő jólesne, hogy nyugodtan átgondolja az egészet. Mármint ha van ezen, mit átgondolni.

Bekukkantott a nappaliba. Minden úgy állt, ahogy hagyta reggel. A magazinok sorban egymás tetejére rendezve a kis dohányzóasztalon, a távirányítók katonás rendben, a plédek összehajtva, a díszpárnák gondosan felverve. Felkapta az asztalról a kis fekete távirányítót, bekapcsolta a tévét. Anyja kedvenc csatornája villant be, ahol valami kosztümös, romantikus filmet adtak. Nem kapcsolt el, háttérzajnak megteszi bármi, hogy ne legyen ekkora csend. Nem akarta saját gondolatait hallani. Most még nem.

Az anyja szobájának az ajtaja résnyire nyitva állt. Sára ösztönösen dugta be a fejét a sötét szobába. A redőnyt félig leeresztették, csupán az apró kis réseken szüremlett be némi világosság.

Éppen becsukni készült az ajtót, amikor meglátta az anyját. Az íróasztal előtt ült, szaporán írt valamit egy világítóan fehér lapra.

– Anya, te itt vagy? – kérdezte Sára meglepetten.

Az anyja felkapta a fejét, majd letette a tollat a kezéből.

– Itt vagyok – válaszolta. Kissé rekedtesnek tűnt a hangja.

– Mit csinálsz itt a sötétben?

– Félhomály – javította ki az anyja, miközben sebtében megtörölte a szemét.

Sírt? Vagy csak a félhomály?

– Bántja a fény a szememet – magyarázta az anyja kapkodva.

– Mit írsz?

– Listát. De ez most – a papírlapra pillantott – nem fontos. Hazajöttél. Miért? Mi történt?

Sára keze megremegett, a szíve nehezen, erősen dobbant.

– Nem hívtál fel – bukott ki belőle, miközben az ajtóban toporgott.

– Nem akartam zavarni. Sem elrontani a hétvégédet.

– Ezen nincs mit elrontani – válaszolt remegős hangon, a könnyek akaratlanul megindultak a szeméből.

Az anyja kitárta a két karját.

– Kicsikém... – Sára úgy bújt bele az ölelésébe, mint kislánykorában. Hagyta, hogy ringassa, csitítsa, simogassa a haját. – Mondd el nekem, mi történt!

– Mással láttam.

– Nem lehet, hogy félreértetted? – simogatta meg az anyja gyengéden.

– Láttam. Pont… keféltek.

Az anyja megrendülten nézett rá.

– Erre te hazajöttél.

– Haza.

– Ilyen állapotban. Hálás vagyok, hogy épségben hazaértél.

Sára felzokogott.

 

Este Sára némán ült a megterített konyhaasztalnál. Bámulta a felszelt kenyeret, a vajat és a sajtot. Úgy, mintha fogalma sem lenne róla, mit tegyen velük.

– Ne tartsd magadban – szólalt meg az anyja az asztal túloldalán. – Megbetegít minden ki nem mondott szó. Minden visszafojtott érzelem. Mondd el, mi van benned?

Sára az üres tányérjára meredt.

– Semmi. Nincs bennem semmi – suttogta rekedten. Kiszáradt a szája. Mereven emelte szájához a poharát, hogy igyon néhány korty vizet.

Csak düh.

Olyan mérhetetlen dühöt érzett, olyan mérhetetlen fájdalmat, hogy el sem tudta mondani. Félt, hogy ha elkezdené sorolni, sosem tudna megálljt szabni az érzelmeinek, belefulladna ebbe az egészbe. Talán jobb így, hogy magában tartja. Gátak mögött. Kontroll mögött.

– Menjetek el Lolával a partra – kérte az anyja. – Beszéld ki vele, ha velem nem megy.

Sára lassan emelte fel a fejét. Mennyivel könnyebb lenne, ha Lola itthon lenne. Nyilván becsípnének kicsit. Az is lehet, hogy ő sírna, de aztán nevetnének. Lola nem vette komolyan a pasikat. Meg amúgy az egész életet sem.

– Lola hosszúhétvégézik – jelentette be automatikusan.

Barátnője hívta a csajos hétvégére. Örömhétvégének nevezte. De ő nem ment vele. Fontosabbnak tartotta Dávid születésnapját. A szíve lemondóan, nehezen lüktetett.

Fontosabb…

Mit mondana most Lola? Hogy minden férfi rohadék? Hogy nem éri meg? Hogy mit akart? Mit várt?

Sára visszanyelte a gombócot a torkából. Tartozni akart valakihez. Családot akart. Gyereket. Van, aki ilyesmire vágyik, még ha Lola nem is igazán érti a miérteket. Lola szabadlelkű.

– Dühöngj! Add ki! Csinálj valamit! – kérlelte az anyja.

 Így aztán Sára felkelt az asztaltól, szép csendesen eltette a tányérját, némán bement a szobájába.

Összegömbölyödött az ágyán, és bámulta a falat. Várt. Várta, hogy elmúljon.

 

 

 

 

Kék Rózsa

Beleolvasó

5. rész 

3. fejezet

Sára miután leszállította Bencét, majd fél órát keringett Dávid lakásának háztömbje körül, mire talált megfelelő parkolóhelyet a közelben. Beletúrt a táskájába, megkereste a mobilját, leellenőrizte. Valóban nem csörgött, nem hívta az anyja.

Nyilván várakoztatják a kórházban.

Vagy hazaért? Talán elfelejtette felhívni. Mert biztosan azt gondolja, nem fontos. Vagy megbántódott, amiért Sára nélküle tölti a húsvétot.

Nem lehetünk mindig együtt. Saját életem van. Harminckét éves vagyok. Nem várhatja, hogy folyton a szoknyája mellett üljek, miközben egyfolytában megjegyzi, hogy ő már sosem lesz nagymama.

Ráadásul folyamatosan azt meséli, melyik ismerősének és barátjának született éppen unokája. Központi témává vált ez az életében.

Sára visszacsúsztatta a retiküljébe a mobilját. Majd később megpróbálja felhívni. Mindössze négy nap. Ennyit akart eltölteni a szerelmével. Miért olyan érthetetlen ez?

A szerelmekből lesznek a hosszú távú kapcsolatok meg idővel az unokák – merengett magában.

Felkapta a kis papír ajándéktáskát, amin bolondos születésnapi felirat csillogott. A táska egy kézműves porcelánelefántot rejtett. Dávid babonából gyűjtötte az ormányukat égnek emelő elefántokat. Úgy tartotta, szerencsét hoznak, ha az ember ajándékba kapja őket. Sára felkeresett egy helyi kézművest Baján. Ő készítette az egyedi ajándékot Dávid számára.

Sára nem kapott kulcsot a lakáshoz. Feleslegesnek érezte, hiszen mindig akkor jött, amikor Dávid itthon várta őt.

A lépcsőház bejárata előtt téblábolt. Felcsengethetne, de akkor lőttek a meglepetésnek, így inkább megvárta, amíg érkezik valaki. Hamarosan hangos fiatalok csoportja lépett ki a lépcsőház bejárati ajtaján. Sára odaugrott, megtartotta nekik az ajtót. Mosolygott, köszönt nekik, mintha ismernék egymást a lépcsőházból. Feleslegesen fárasztotta magát a színjátékkal, mert ők rá se hederítettek. Egy fekete hajú lány a végén félénken rámosolygott, foghegyről odavetett egy laza „kösz”-t. Sára biccentett, de már a lépcsőház belsejéből figyelte a viháncolásukat.

Irigyelte őket. Ő sosem lehetett ilyen felhőtlenül boldog, vidám kamasz. Neki kötelességei voltak. Már akkor úgy érezte, hogy hálával tartozik az anyjának, aki egyedül nevelte. Ezért aztán engedelmes, jó gyerekhez illően tanult. Alig járt el otthonról, nehogy bánatot okozzon az anyjának. Mostanában gondolt arra, hogy lehet, hiba volt ennyire visszafogott életet élnie. Talán az anyja nem is ezt várta tőle. Talán csak ő gondolta, hogy ilyennek kell lennie, hogy boldoggá tegye az anyját. Évek alatt annyira berögződött, hogy mára már fizikai rosszullétet okozott neki, ha a Dáviddal közös életére gondolt.

Nem szabad ennyire feláldoznom magam anyám jólléte érdekében.

Ám a betegség óta minden sokkal nehezebbé vált. Sárában gyökeret vert a féltés. A rettegés, hogy elveszítheti az anyját.

Mi lesz az anyjával, ha hamarosan bejelenti, hogy elköltözik? Miként mondja meg neki, hogy Dávidot választja? Egyikük sem tervezte, hogy egyszer majd ilyen távolra költöznek egymástól. Sára úgy gondolta régebben, hogy majd helybeli férfival köti össze az életét, és a közelben maradnak. Az Sors azonban közbeszólt, amikor megismerte Dávidot egy társkereső oldalon. Dávid az a férfi, akire egész eddig várt. Igaz, mindössze hét hónapja találkoztak, de olyannak érezte, mintha mindig ismerte volna.

Lola azt mondja, sok romantikus regényt olvasok – jutottak eszébe legjobb barátnője szavai. – Anya azt mondaná, túl romantikus vagyok. Mindig is azt mondta. Mintha ez akkora baj lenne.

Összerándult a gyomra, ahogy az anyjára gondolt. Arra, hogy hamarosan magára hagyja. Az apró görcs megállásra késztette. Belekapaszkodott a folyosó falába, ujjai alól lepergett a vakolat, miközben vett néhány mély lélegzetet a dohos lépcsőházi levegőből.

Dávidra kell koncentrálnia. Most más nem fontos. Kizárólag az, hogy jól érezzék magukat kettesben. Az első alkalom, hogy lesz végre igazán hosszú hétvégéjük. Igaz, húsvét vasárnap estéjén haza kell mennie. Megígérte az anyjának, hogy a húsvét hétfőt együtt töltik. Megígérte, mert folyamatos bűntudat gyötörte.

Nem hív, mert dühös. De az legyen az ő gondja, küzdjön meg vele ő. Én meg hadd legyek boldog. Miért ne lehetne saját életem? Miért van bűntudatom?

Megrázta a fejét, hogy kiűzze onnan a rossz gondolatokat. Dávid megérdemli, hogy rá koncentráljon. Visszaadja azt a sok odafigyelést, amit eddig ő kapott tőle. A férfi a tenyerén hordozta, kényeztette, nyilvánvalóan imádta, Sára élvezte az együtt töltött idő minden pillanatát. A közös főzéseket, amikor Dávid felvette „a világ legjobb szakácsa” feliratú kötényét, azokkal a bolondos, rózsaszín szivecskékkel, és összedobta neki a kínai csípős csirkét, amit szeretett. Élvezte a nevetéseket, a bolondozásokat, az összebújós együtt filmezéseket. Dávid még a legromantikusabb, sírós végű filmeket is megnézte vele, szorgalmasan tartotta elé a papírzsebkendős dobozt, majd a végén lecsókolta a könnyeit.

Dávid egyetlenemnek hívta. A férfinak nem volt senkije rajta kívül, sem barátai, sem családja. Amikor Sára a családjáról kérdezett, mindig szűkszavúvá vált. Sejtette, hogy a férfinak ez fájó pont, és egy idő után kerülte a témát, hogy ne szakítson fel sebeket. Barátok és család nélkül Dávid nagyon magányos lehet. Sára megértette, mert Lolán és az anyján kívül neki sem volt senkije. Ezért is esett nehezére, hogy meghozza a döntést, és Dávidot válassza.

A saját életemet kell élnem.

Ritkán mozdultak ki otthonról, Dávid sokat utazott hét közben, a munkája végett. Értékesítési ügynök volt, és a közös hétvégéiken inkább nyugalomra, pihenésre vágyott. Sára nem bánta, a lényeg úgyis az volt, hogy együtt legyenek.

A szíve megtelt szerelemmel, máris hevesebben dobogott, elégnek bizonyult a férfire gondolnia. Az élet csodaszép. Nincs csodálatosabb dolog annál, ha szeretik az embert, és ha viszontszerethet.

Minden rossz érzése elmúlt, azt az apró kis bűntudatot, ami mégis vele maradt, visszaküldte a tudata legmélyebb bugyrába, hogy most négy napig elő se jöjjön.

Felszaladt a lépcsőn a másodikra, végig a gangos folyosón. A szíve boldog dallamot dübörgött. Fülig érő mosollyal érkezett meg a jól ismert ajtó elé. A sötétbarnára pácolt tölgyfaajtón a megszokott virágos ajtódísz helyett most préselt lemezből faragott, színes nyuszifigurát talált. A nyuszi kezében napsárga táblácskát tartott „Happy Easter” felirattal.

Rányomott a csengőre. Semmi. Megpróbálta újra, de valószínűleg elromlott, mivel másodszori próbálkozásra is néma maradt. Hirtelen ötlettől vezérelve Sára rápróbált a kilincsre, mielőtt bekopogott volna. Meglepődött, amikor kinyílt az ajtó.

Várt rám?

Bizonytalanul belépett, csendesen magára csukta az ajtót. Bentről lágy, romantikus zene szólt. Az asztalon kecses üvegtartókban vörös gyertyák égtek, ünnepélyes teríték díszelgett két személyre. Sára a konyha felé mozdult, szíve a torkába ugrott.

Várt rám – érte egyszerre a felismerés.

Biztosan elárulta magát tegnap este. Vagy hajnalban, mielőtt elköszöntek a cseten, hiába figyelt oda minden szavára. Talán éppen ezzel árulta el magát. Dávid sokkal jobban ismeri őt, mint hitte. Ez mondjuk nem meglepő, hiszen a férfi mindig odafigyelt rá.

Sára lábujjhegyen beljebb lopakodott. Hosszú szoknyája nesztelenül suhant utána. A nappali félig nyitott ajtajában ismét megtorpant. Vegye le a ruháját? Mutassa meg máris a szexi fehérneműt, amit Dávid szülinapja alkalmából vett magának? Jobban mondva, Dávidnak akart örömet szerezni vele.

Finoman belökte az ajtót, fülig érő mosollyal toppant be a szobába.

– Boldog születésnapot, szerelmem! – kiáltotta vidáman.

A mosoly ráfagyott az arcára, majd elfolyt, mint amikor a falfirkákat eső mossa a semmibe.

Dávid ott volt.

Az ágyban.

Egy nővel.

Sára eddig azt hitte, ilyesmi kizárólag a filmekben fordulhat elő! Olyan, hogy rányit az ember valakire, akik éppen kefélnek. Ráadásul az még hagyján. De az egyikük éppen a pasija.

Összeszorult a torka, szemébe martak a könnyek, minden porcikája remegett, miközben tátogva állt ott, nem találva sem a hangját, sem a szavakat.

Dávid kábán nézett rá. Láthatóan még nem tért vissza a vér az agyába. Sára keze ökölbe szorult a papírtáskában lapuló porcelánelefánt ormánya körül.

– Rohadék! – sikoltotta, amikor váratlanul rátalált a hangjára. Maga sem ismert rá a sírástól remegő, szokatlanul magas vinnyogásra, ami felszakadt belőle.

– Te? Mit keresel itt? – tért magához Dávid.

– Meg akartalak lepni – csuklott el Sára hangja.

Miért magyarázkodok itt? Miért vagyok még mindig itt? – zakatolt benne egyfolytában. – Miért? Miért? Miért?

A becsomagolt ajándékot az ágy felé hajította, telibe találta vele a falon függő képet. Szilánkokra tört rajta az üveg. Beterítette a nőt az ágyban, aki sikoltozva ugrott ki a takarók közül. Dávid őrjöngve pattant ki az ágyból.

– Te totál becsavarodtál!

Sára erre leborította az ajtó melletti kisszekrényről Dávid kedvenc szerencsehozó elefánt szobrait. Csörrenve törtek szét a parkettán.

Szemét! Mocskos szemét!

Bevágta maga után az ajtót, és elrohant. Maga sem tudta, hogyan hajtott ki az utcából, folyamatosan potyogtak a könnyek a szeméből, rózsaszín kötött pulóvere ujjába törölte őket. Hiába. Nem fogytak a könnyek, elhomályosították a látását. A sarkon majdnem összeütközött egy másik kocsival. Fékcsikorgás, éles dudálás, káromkodások egyvelege vette körbe, mint valami sötét burok, amiből lehetetlennek látszott kitörni.

Keze-lába reszketett, négy utcával arrébb talált üres parkolót, oda húzódott le, hogy valamennyire megnyugodjon.

Hogy tehette ezt?

Mégsem volt boldog velem? Mégsem szeretett? Csak megjátszotta?

Egyetlenemnek szólított.

Miért nem lehettem tényleg az egyetlen?

Ki volt az a nő?

Nem mindegy? Miért fontos ez?

Zakatoltak benne a kérdések. Fájdalmas párbeszédet folytatott önmagával a racionális énje és a sértett nőiesség. Végtére is teljesen mindegy, kicsoda az a nő. A lényegen semmit sem változtat.

Miért vagyok én kevesebb?

Miért? Miért velem történik?

Sára előkotorta a telefonját. Dávid nem kereste. Az anyja sem.

A torka összeszorult.

A könnyek ellepték a szemét. Kipislogta őket. Egy ekkora rohadék nem érdemli meg, hogy ennél több könnyet pazaroljon rá. Lola régen megmondta, hogy egyetlen férfi sem éri meg, hogy könnyeket hullajtson utána az ember lánya.

Sára vett néhány mély lélegzetet. A visszapillantó tükörben valamelyest rendbe szedte magát, letörölte elfolyt szemfestékét, ivott néhány korty vizet. Attól, hogy nem sírt, nem lett könnyebb a lelke. Sőt. Nehezebbnek érezte a létezést, mint előtte bármikor, mintha hatalmas szikla nehezedne a mellkasára, kiszorítva belőle minden levegőt. Mintha a szíve küszködne minden dobbanással.

Elmúlik – mondta az anyja az első csalódása után. Sára alig múlt tizenhét. Nem hitte el. Aztán végül tényleg elmúlt. A húszas évei elején végre újra képesnek érezte magát arra, hogy randizzon.

Férfiak jöttek-mentek az életében, de Dávid lett az első, akibe végül újra beleszeretett. Hosszú idő után ő lett az első, akiben vakon megbízott.  Most buta csitrinek érezte magát, aki nem látott túl az orránál.

Jól mondják, a szerelem vak.

Elhitte, hogy Dávidnak senkije sincs rajta kívül, elhitte mennyire magányos. Elhitte, hogy ő lehet az a nő, aki fényt hoz a férfi életébe.

Csak kihasznált, és én elhittem, hogy szeret. Mindent elhittem.

 

 

---