Kék Rózsa

Beleolvasó

6. rész 

Az anyja Nissanja ott parkolt a nyitott garázsban. Sára  a ház előtt tette le a kocsit. Futólag a tükörbe nézett. A szeme alatt piros, duzzadt karikák árulkodtak. Az anyja észre fogja venni. Tudni fogja. Abból is, hogy ilyen korán visszajött.

A kaput zárva találta. Esetlenül előkereste a táskája mélyéről a kulcsait. Vissza-visszacsúszott, mire sikerült elkapnia. Vett egy hatalmas lélegzetet, mielőtt csendesen belépett a konyhába. Üresen állt. A zene sem szólt, úgy, mint általában. Sára szokatlannak érezte a csendet.

– Anya, itthon vagy?

Biztosan átment a szomszédba. Talán jobb is így. Addig összeszedi magát, egy lazító fürdő jólesne, hogy nyugodtan átgondolja az egészet. Mármint ha van ezen, mit átgondolni.

Bekukkantott a nappaliba. Minden úgy állt, ahogy hagyta reggel. A magazinok sorban egymás tetejére rendezve a kis dohányzóasztalon, a távirányítók katonás rendben, a plédek összehajtva, a díszpárnák gondosan felverve. Felkapta az asztalról a kis fekete távirányítót, bekapcsolta a tévét. Anyja kedvenc csatornája villant be, ahol valami kosztümös, romantikus filmet adtak. Nem kapcsolt el, háttérzajnak megteszi bármi, hogy ne legyen ekkora csend. Nem akarta saját gondolatait hallani. Most még nem.

Az anyja szobájának az ajtaja résnyire nyitva állt. Sára ösztönösen dugta be a fejét a sötét szobába. A redőnyt félig leeresztették, csupán az apró kis réseken szüremlett be némi világosság.

Éppen becsukni készült az ajtót, amikor meglátta az anyját. Az íróasztal előtt ült, szaporán írt valamit egy világítóan fehér lapra.

– Anya, te itt vagy? – kérdezte Sára meglepetten.

Az anyja felkapta a fejét, majd letette a tollat a kezéből.

– Itt vagyok – válaszolta. Kissé rekedtesnek tűnt a hangja.

– Mit csinálsz itt a sötétben?

– Félhomály – javította ki az anyja, miközben sebtében megtörölte a szemét.

Sírt? Vagy csak a félhomály?

– Bántja a fény a szememet – magyarázta az anyja kapkodva.

– Mit írsz?

– Listát. De ez most – a papírlapra pillantott – nem fontos. Hazajöttél. Miért? Mi történt?

Sára keze megremegett, a szíve nehezen, erősen dobbant.

– Nem hívtál fel – bukott ki belőle, miközben az ajtóban toporgott.

– Nem akartam zavarni. Sem elrontani a hétvégédet.

– Ezen nincs mit elrontani – válaszolt remegős hangon, a könnyek akaratlanul megindultak a szeméből.

Az anyja kitárta a két karját.

– Kicsikém... – Sára úgy bújt bele az ölelésébe, mint kislánykorában. Hagyta, hogy ringassa, csitítsa, simogassa a haját. – Mondd el nekem, mi történt!

– Mással láttam.

– Nem lehet, hogy félreértetted? – simogatta meg az anyja gyengéden.

– Láttam. Pont… keféltek.

Az anyja megrendülten nézett rá.

– Erre te hazajöttél.

– Haza.

– Ilyen állapotban. Hálás vagyok, hogy épségben hazaértél.

Sára felzokogott.

 

Este Sára némán ült a megterített konyhaasztalnál. Bámulta a felszelt kenyeret, a vajat és a sajtot. Úgy, mintha fogalma sem lenne róla, mit tegyen velük.

– Ne tartsd magadban – szólalt meg az anyja az asztal túloldalán. – Megbetegít minden ki nem mondott szó. Minden visszafojtott érzelem. Mondd el, mi van benned?

Sára az üres tányérjára meredt.

– Semmi. Nincs bennem semmi – suttogta rekedten. Kiszáradt a szája. Mereven emelte szájához a poharát, hogy igyon néhány korty vizet.

Csak düh.

Olyan mérhetetlen dühöt érzett, olyan mérhetetlen fájdalmat, hogy el sem tudta mondani. Félt, hogy ha elkezdené sorolni, sosem tudna megálljt szabni az érzelmeinek, belefulladna ebbe az egészbe. Talán jobb így, hogy magában tartja. Gátak mögött. Kontroll mögött.

– Menjetek el Lolával a partra – kérte az anyja. – Beszéld ki vele, ha velem nem megy.

Sára lassan emelte fel a fejét. Mennyivel könnyebb lenne, ha Lola itthon lenne. Nyilván becsípnének kicsit. Az is lehet, hogy ő sírna, de aztán nevetnének. Lola nem vette komolyan a pasikat. Meg amúgy az egész életet sem.

– Lola hosszúhétvégézik – jelentette be automatikusan.

Barátnője hívta a csajos hétvégére. Örömhétvégének nevezte. De ő nem ment vele. Fontosabbnak tartotta Dávid születésnapját. A szíve lemondóan, nehezen lüktetett.

Fontosabb…

Mit mondana most Lola? Hogy minden férfi rohadék? Hogy nem éri meg? Hogy mit akart? Mit várt?

Sára visszanyelte a gombócot a torkából. Tartozni akart valakihez. Családot akart. Gyereket. Van, aki ilyesmire vágyik, még ha Lola nem is igazán érti a miérteket. Lola szabadlelkű.

– Dühöngj! Add ki! Csinálj valamit! – kérlelte az anyja.

 Így aztán Sára felkelt az asztaltól, szép csendesen eltette a tányérját, némán bement a szobájába.

Összegömbölyödött az ágyán, és bámulta a falat. Várt. Várta, hogy elmúljon.