Kék Rózsa
Beleolvasó
3. rész
2. fejezet
Délután Bence a kiadóvezetőjével találkozott. Endre magas, szikár férfi volt, úgy hajtogatta be lábait a szék alá, mint egy colstok szárait hajtogatja az ember. Katonásra nyírt, ősz haja miatt szigorúnak tűnt, ami sokkal idősebbnek mutatta a koránál.
– Hogy állsz az új regénnyel? – hajolt előre Endre, miután kihozták a kávéjukat.
Bence sejtette, hogy a kiadóvezetője tisztában van vele, hogy már elküldte neki az új regényét. Nem igazán értette a kérdést.
– Múlt héten adtam le – jegyezte meg. hátradőlt a széken, és megkevergette a kávéját. – Úgy döntöttem, most szabadságra megyek. Kipihenem a megfeszített munka fáradalmait.
Egy Deák téri kávézó teraszán ültek. A tavaszi napfényes idő kicsalogatta az embereket az utcára. A langyos szellő lágyan simogatta a fák koronáit.
– A frászt mégy szabadságra! – szólt Endre keményen.
– Azt majd eldöntöm én, ha megengeded – morogta Bence.
– Rose Blue hatalmas ötlet volt.
– Az volt. – Bence nem vallotta be, mennyire bánja, hogy valaha belement.
– Totál bepörögtek az olvasók – csillant fel Endre tekintetében a nyereségvágy. – A második kiadás is elfogyott.
Bence a kávéscsészéjét tologatta maga előtt.
– Klassz. Tényleg – mondta kedvetlenül. Álmában sem hitte, amikor megírta azt a rohadt regényt, hogy egyszer ez lesz a vége.
Simogatta az egoját, hogy sikerült, bár ő pontosan ezt várta magától. Nem igazán értette, hogy Molli és Endre miért lepődtek meg a könyv sikerén. El sem fogadja a kihívást, ha nem biztos a győzelemben.
Csak mostanra az egész elszabadult.
Amikor thrillert írt, előtte alaposan felkészült. Kutatómunkát végzett, helyszíneket látogatott, mindent alaposan eltervezett, hogy a végén egy több szálon futó, szövevényes történetet tehessen le az asztalra. Átgondolta a karaktereket, az eseményeket, a tétemelést, az infóadagolást, a feszültségteremtést. Olykor hajnalig görnyedt egy sor felett, máskor napokig alig evett. Az írás minden gondolatát uralta. Kívülről úgy festhetett, mint egy zombi, aki a külvilág történéseit fel sem fogja, mert a fejében sűrűsödő gondolatok mind arról szóltak, hogyan legyen hatásosabb a szöveg.
Élvezte a csavarok kigondolását, még akkor is, ha olykor megakasztották. Kihívás volt kilogikázni, miként fonódjanak össze a cselekményszálak, miként kapcsolódjon össze a karakterek élete, és mivel lepje meg a végén az olvasókat. Ez igazi megmérettetés volt. Brutálisan erős késztetés, ami afelé hajtotta, hogy a végére érjen. Amikor pedig a regény sikeres lett – mert mindig az lett – elmondhatatlanul boldoggá tette. Ez hajtotta előre. Büszkén jelent meg az író-olvasó találkozókon, és büszkén mesélt a történetről, mert tudta, hogy megdolgozott érte, kiérdemelte.
Ezzel szemben Rose Blue egy vicces fogadásból született. Pökhendi módon odavágta Mollinak, hogy könnyen ír ő évi három-négy regényt. Ponyva pornóban nincs semmi kihívás, sablonos, szinte gondolkodni sem kell rajta. Molli visszavágott azzal, hogy adott a lehetőség, csinálja meg, ha olyan egyszerű. Őt meg hajtotta a bizonyítási vágy, és hogy legyen tétje a dolognak, fogadtak egy tengerparti nyaralásban.
Bence tudta, hogy képes megírni. Röhögve leült, és megcsinálta. Szinte gondolkodás nélkül buktak belőle felszínre a szavak. Ilyen egyszerűen. Nyilván már érett benne egy ideje valami hasonló, és most, hogy teret adott neki, életre kelt. Könnyebb volt, mint kivinni a szemetet. Simán kirázta a kisujjából. A sorok szinte maguktól íródtak, és amikor leadta Endrének, tudta, hogy jó lett. Ennyi. Semmi több. De az a leheletnyi jó érzés hamar elpárolgott, mert a regénynek sokkal nagyobb sikere lett, mint a thrillereknek. Sokkal nagyobb rajongótábora, és sokkal nagyobb elismerése. Mindent megkapott, amire thrilleríróként éveket várt. És mégis miért? A nagy, büdös semmiért. Még csak meg sem dolgozott érte igazán.
– Remélem, készül a következő – jegyezte meg Endre.
– Nem tervezek többet – jelentette be Bence komolyan. Pontosan így gondolta. Éppen elégnek bizonyult ez az egy is. Oké. Motiválta a kihívás, a bizonyítani akarás, hogy meg tudja csinálni.
Gyerekjáték! Mindenki meg tudja csinálni.
Természetesen számított a Rose Blue-regény után járó jogdíj is, mert hát ugye pénzből él az ember, egy kis mellékes mindig jól jön, meg azt a kurva lakáshitelt is fizetni kell valamiből. De Bence nem panaszkodhatott, a thrillereivel is egész jól keresett. Azon kevés írók közé tartozott, akik ebben az országban simán megéltek az írásból. Ráadásul azt csinálta, amit szeretett: kutatott, csavaros történeteket talált ki, és mellékesen interjúkat adott, eljárt tévészereplésekre, író-olvasó találkozókra, könyvbemutatókra.
De erotikust nem kívánt írni többet. Ez az egy volt benne. Ráadásul szégyellte, hogy ilyen kevés belefeccölt energiával ilyen sikere lett. El nem mondta volna senkinek, hogy baromira nem dolgozott meg érte. Mert az élet semmit nem ad ingyen.
– Figyelj, bennem ennyi volt. Megcsináltam, nem érdekel tovább.
– Ne akasszál ki, Bence! – fortyant fel Endre. – Égnek a kiadó vonalai. Mindenki Rose-t akarja. Az új regényt. Azzal kell előrukkolni. Most, amíg megőrülnek érte az olvasók.
– Majd elfelejtik – rántotta meg a vállát Bence.
– Ismered a mondást! – kacsintott rá Endre hamiskásan.
– Miféle mondást?
– Addig üsd a vasat, amíg meleg.
– Ja, ismerem. De szerintem ezt engedjük el.
– Akkor mondok egy másikat, hátha így jobban megérted: Azt a lovat ütik, amelyik húz. Egyértelműen minket most Rose húz, és valljuk be, trendibb, mint a thrillered.
– Trendibb – ismételte meg kifejezéstelen hangon.
– Könyvhéten olyan író-olvasó találkozót rittyentünk neked, világra fog szólni.
– Minek? – kérdezte kedvetlenül. Rose Blue-t anélkül is vették.
– Mert szerintem izgalmas lenne bemutatni a logikájáról híres thrilleríró másik arcát.
Bence gyomra görcsbe állt.
Mi van, ha csalódást fog okozni?
– Ebbe én nem megyek bele. Engedjük el ezt az egészet. Én nem megyek oda bájologni!
– Pedig odamégy! És megírod az újabb Rose Blue-t. Az a dolgod, hogy boldoggá tedd az olvasóidat.
– Én? Boldoggá? Kizárt.
– Márpedig ha nem jelensz meg a Könyvhéten, szerződésszegésért beperellek.
– Baszd meg a rohadt szerződésedet! – durrogott Bence, miközben tudta, hogy nem fogja felrúgni a megállapodásukat. Aláírta, hogy elmegy a kiadó által szervezett író-olvasó találkozókra. Baromságot csinált, hogy ezt bevállalta, bár akkor még nem gondolta, hogy ilyen bődületes sikere lesz Rose Blue-nak. Egy éve még azt hitte, simán megőrizheti az inkognitóját.
Ezt akartad, nem? Bebizonyítani, hogy megy ez neked! – gondolta keserűen.
Az, hogy az alig két hónap alatt elkészült, fogadásból írt regénye sikeresebb lett, mint bármelyik thrillere, tüskeként fúródott a lelkébe.
– Figyelj rám, Bence, beszélhetünk másképpen is – keményített be Endre, és barna szeme fagyosan villant. – Addig nem adjuk ki a legújabb thrillered, amíg le nem adod az új Rose Blue-t!
Bence kiejtette kezéből a kanalát, ami koppanva hullott az asztalra. Felvonta a szemöldökét.
– Hogy mi van?
Ezt nem gondolhatja komolyan!
– Pedig rohadt jó az új thrillered. Elolvastam. Bánni fogják az olvasóid, hogy idén nem jöhet ki.
– Komolyan fenyegetsz? Engem? Esküszöm, elviszem máshová! Lesznek, akik boldogan kapnak utána.
– Ugye ezt te sem gondolod komolyan? – vigyorgott rá Endre ördögien. – Rose Blue-val öt évre elkötelezted magad nekünk. Leperelem rólad a gatyádat is, ha lelépsz. Emellett kíváncsi vagyok rá, ki mer ujjat húzni velem!
Bence kezében megremegett a kanál, összegyűrte a szalvétát az ujjai közt. Nem hiányzott egy per, ráadásul számított az új könyv megjelenésére, hogy fedezni tudja a költségeit. Még három évig fizeti a hitelét. Ha azon túl lesz, egy teherrel kevesebb, de addig nem ugrálhat. Ezzel nyilván Endre is tisztában van.
A fenébe! Az a rohadt szerződés!
Miután megkapta az új szerződést Rose Blue-hoz, egy hétig ült rajta, átgondolta. Korrektnek találta, és a legjobb ajánlatot kapta Endrétől, így aztán rövid gondolkodás után elfogadta. De akkor még álmaiban sem gondolta, hogy egyszer ez az egész ennyire kicsúszik az irányítása alól.
– Rohadj meg! – tört ki Bencéből, mert jobb nemigen jutott eszébe.
Endre a könyökére támaszkodott.
– Könyvhétig még van két hónapod. Dobj össze addig egy Rose Blue-t. Hadd álljunk elő a nagy leleplezés mellett az új regénnyel is! De ajánlom, üsse meg az első színvonalát!
Bence gyomra összeszorult.
Nem fog menni.
Nem érdekelte már a téma. Megírta. Ennyi volt. Se ötlete, se kedve nem volt újabb erotikát írni.
Ki kell találnom valamit!
Az Endrével való találkozás kellőképpen megalapozta a látogatását az anyjánál. Kötelező két puszi a keserűségtől ráncos, mélyen barázdált arcra, gyors ölelés, hogy minél hamarabb túlessen az egészen. Az anyja bőréből, hajából áradt a nikotinbűz, és amikor Bence belépett a második emeleti szoba-konyhás bérlakásba, sokkal intenzívebben érezte a cigarettaszagot.
Ahogy az anyja hellyel kínálta, és feltette a kávét azonnal rágyújtott, pedig az előző csikk még félig elnyomottan ott füstölgött a hamutartóban.
– Jól vagy? – kérdezte az anyja mély, rekedt hangon.
Bence merev háttal bólintott, és mielőtt leült a barna-fehér kockás vászonterítővel letakart asztalka mellé, szélesre tárta az ablakot.
– Jól.
– Hogy állsz a lányokkal?
Minden alkalommal megkérdezte, amikor találkoztak vagy telefonáltak. Tizenhat éves kora óta hallgatta mindig ugyanazt a szöveget.
– Jól – vágta rá Bence automatikusan.
– Van valami komoly?
– Nincs. Hát neked?
Az anyja keserűen felnevetett.
– Nekem aztán nem kell ide férfi, hogy megmondja, mit csináljak. Minden férfi rohadék.
– Ja. Az.
– Jaj, ne vedd annyira a szívedre! Férfi vagy. Ráadásul apád vére. Jobb is, ha megkíméled a nőket magadtól, és sosem bonyolódsz semmi komolyba, mielőtt tönkrevágsz néhány boldog életet.
– Nyugi, nem fogok.
Bence szigorúan fél órát maradt. Úgy ítélte éppen elég udvariassági látogatásnak, mert ismételten bebizonyosodott, hogy nincs mondanivalójuk egymás számára. Az anyja keserűen szidta a férfiakat, a szomszédokat, a főnökét, a munkáját, a kormányt. Bence meg kurtán válaszolt, ha kérdezte. Bár végig nyitva maradt az ablak, amíg ott tartózkodott, mégis érezte a cigarettabűzt a ruháján, akkor is, amikor beszállt a kocsiba.
Az apjával ismételten nem tudott összefutni, az öreg valami konferenciára utazott valahová a Balaton mellé. Folyton kalandozott valamerre, ez semmit nem változott harminc év alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése